Publikációk

GALÉRIA AVATÓ ÉS KIÁLLÍTÁS MEGNYITÓ
Üvegszimfóniák
Az ólmozott üvegablak - Elhangzott az „Üveg az építészetben” című konferencián - Tölgyfa Galéria.
Vörös és kék tüzek - Benkő Mariann képeiről
Buczkó György térplasztikája a MOM-parkban
Dárday Nikolett budapesti kiállításának a megnyitójára
Erdei Sándor, Ferenczy Noémi díjas üvegművész 2005. évi budapesti kiállításának megnyitóján elhangzott beszéd
Horváth Márton Láz-Ul-Ások könyvének előszava
Jegenyés János üvegkapui, a fény diadalívei.
Köblitz Birgit és Szilcz Mariann munkáiról
Krajcsovics Éva képeiről
Mészáros Mari munkásságáról
Schrammel Imre kiállítására

Horváth Márton üvegei nagyon egyszerűen is jellemezhetők.
Szeretettre méltóak és szépek, a szó klasszikus értelmében.
Örömtárgyak, amelyeket leginkább ajándékozunk, vagy ajándékba kapunk.
Olyan tárgyak, amelyekhez ragaszkodunk, mert érezzük, hogy kincshez
jutottunk a maga jelen és jövőbeli misztikumával.

Könnyed eleganciájuk mellett azonban szimbolikus gondolati tartalmuk
esztétikai kérdés felvetéseik az anyagot, a formát, a színt, a fényt,
a struktúrát olyan helyzetbe hozzák, amely elbeszélő tanulságokat
hordozó költeményekké alakítja tárgyait. Mindig az érzelem az
elsődleges, de kifelé a műfaj vizuális filozófiájának és logikájának
alappillérei épülnek, amelyek önmagukat megsokszorozó, végtelenségig
táguló szellemi kapaszkodók is lehetnek. Sugárzó energiájú üvegek
ezek az óvatos simogató szemeket és kezeket szeretik, cserébe a
szívünkig érnek, megtöltik azt melegséggel, szeretettel,
álmokkal és reményekkel.

Egyéniség és különböző jellem, körbeforgó, fény felé nyíló
virágkehely valamennyi, de mégis az ellentétek játéka szerint,
szomjat oltó hűs forrás ugyanúgy lehet, mint emésztő
szerelemes tüzeket rejtő mélység.

Nagy László szavaira asszociálva kívülről szivárvány
szemöldökűnek, napvilág lányának, láng ölűnek és minden
időben ismerősnek szánta mindegyiket. Hogy az lett, vagy
valami egészen más, ennek eldöntését Horváth Márton ránk
bízza, de mindig hozzá teszi, gyönyörűim tanítsátok meg
az embereket szeretni.

Sajátos, megszentelt világba hív minket Horváth Márton. Ez a világ meg
van szentelve kegyelettel, kegyelemmel, örömmel, bánattal, szerelemmel
és csalódással. A tragédiák percei épp úgy részei, mint a szellem
szabadsága, játékossága és határtalansága.

Szavakba elmondhatatlan vizuális ellentét párok egymást gerjesztő
sűrítménye minden tárgy. A felületi struktúrákban, a vad viharok zöldes
szürkébe oldódó mély kékjeit keveri a remény hajnal bíborával. Olvadó
hó párnák szélein villantja meg a víz, a jég szivárványt rejtő
könnycseppjeit. Kagylók hallnak meg, hogy láthassuk gyöngyházfényüket,
szentjánosbogarak építenek fényfészkeket, lila akácokon és adják
lelküket egy jelszóra, az üvegnek. A jelszó számunkra titok,
megfejthetetlen és elérhetetlen rejtelem, de sejtjük mindannyian,
hogy van egy hely a horizonton túl, ahol a jelszó fel van írva az
égre, minden kőbe bele van vésve, jár a mezőkön a széllel, benne
van a madarak röptében, a lányok hajában.

Horváth Márton talán járt már ott. Talán tud valamit, de csak
mosolyog és újabb, és újabb virágkelyheket készít, Úgy tesz, mint
aki találgat, mint aki néha varázsszavakra lel, majdnem jelszókra.

Fakó napsütés, zöld mélytitok, vágyfehér, álomidő, zuhatagbánat,
napba néz-tél, láz-ul-ások. Mágikus szavak, talán jelszók, a képzelet
játékai, a lélek töredékei, melyek a harmónia, a szépség a vizuális
képzelet tapintható tárgyiasult megjelenítésének lehetőségét is magukba
rejtik kitárulkozó verseiben foglalva.

Horváth Márton jelzőket gyűjt a természetről, emberről, szerelemről,
vágyairól, álmairól, reményeiről, a szellem rezdüléseiről, élete
gazdagságával telíti, tűzbe-vízbe mártja szép cseppformává gömbölyíti,
tenyerébe rejti, tetejét felmetszi, gyengéd mozdulatokkal alakítgatja,
majd meghinti a varázslók csillagporával és elereszti.

Vidd magaddal az életem, szól utánuk.

Talán ez a jelszó?

Hefter László

2005. 02. 22.