Publikációk

GALÉRIA AVATÓ ÉS KIÁLLÍTÁS MEGNYITÓ
Üvegszimfóniák
Az ólmozott üvegablak - Elhangzott az „Üveg az építészetben” című konferencián - Tölgyfa Galéria.
Vörös és kék tüzek - Benkő Mariann képeiről
Buczkó György térplasztikája a MOM-parkban
Dárday Nikolett budapesti kiállításának a megnyitójára
Erdei Sándor, Ferenczy Noémi díjas üvegművész 2005. évi budapesti kiállításának megnyitóján elhangzott beszéd
Horváth Márton Láz-Ul-Ások könyvének előszava
Jegenyés János üvegkapui, a fény diadalívei.
Köblitz Birgit és Szilcz Mariann munkáiról
Krajcsovics Éva képeiről
Mészáros Mari munkásságáról
Schrammel Imre kiállítására

Benkő Mariann képei befejezettek és befejezetlenek egyszerre.
Az örök változás kap emberi érzelemmel mért egyéniséget. Emberi
tulajdonságok alakulnak a természet részeivé, vagy a természeti
folyamatok töltődnek meg az érzelem és a szellem erejével, képpé
formálódva, harmóniákba rendezve, de tanulságos disszonanciákat
is rejtve.

Változó élmények, időben változó tények, érzelmi állapotok
egymásra hatását fogja össze belső látásával. Olyan vizuális
élményt, racionizált programot kínál 'kép-teremtményeivel',
amelyben a képet befogadó azonosulási pontokat kereső néző,
a saját lelke legjobb tulajdonságait képes felfedezni.

Benkő Mariann képei nem egyoldalúan igazak, nem csak az érzelmileg
magával ragadott mutatja meg, tájaiban egyesül a jelenségek
dialektikus ellentmondásossága. Igy lesz poétikái vizuális költészet,
szenvedélyeit feltáró és az abszolút tökéletesség ellen ható, a
változások lehetőségeit is meghagyó, minden időben ismerős, befejezett
és befejezetlen egyszerre.

Vörösek és kékek árasztanak el mindent, az egymásra rakódó
színfelületek gyorsan feltöltődnek. Szakadozott lila derengések lepik
el a mélyedéseket, áteresztve a vörös és kék tüzeket. A táj
fokozatosan lecsendesedik és mozdulatlanná változik. De nem sokáig,
mert jönnek a sárgás gyöngyfüzérek, a kép egy meghatározhatatlan
dimenziójából.A múlt és az élmények, a vörös , a kék és a lila
kristályosodott logikája egy pillanat alatt szétbomlik. Jönnek
szelekkel, záporokkal a teljesség intenzitásának igényével.
arcolnak, egyesülnek, uralkodnak majd eltűnnek a mélyben, a
repedések mohó árkaiban. Nyomokat hagyva alig észrevehetően.

Horizontok rakódnak egymásra, majd feltöredeznek fák lombosodnak
és eresztenek erős gyökérzetet. Tüzek és vizek gerjesztik egymást,
színek, vonalak és foltok összecsengéseiben. Gesztusok szakadnak
fel, hajlékony erek dermednek kristályszerkezetekbe, lüktető
csomópontok formálódnak színes gócokká. Gondosan szerkesztett
geometrikus vonalhálók oldódnak színfoltokra és széles ecsetek
járják át a hegyes ceruzák barázdáit. Bő, nedves szövetek kerülnek
a napra és aszalódnak zsugorodva, mindent elborítani vegetáció
érzetét keltve.

De nem a természet vegetációja ez, - hanem – az akaraté. A szellem
a kinyilatkoztatás, a teremtés, a képzelet, mindent megmozgatni
vágyó, de…..reménytelenül, titkos, nyugalmi pontokat kereső emberi
akaraté. Minden véletlenszerű, és mindenütt az érzelem irányít.
A végtelen koncentráció, a pillanat varázsa és pátosza mellett
azonban érezhetően egy vizuális logika szerint kapnak színeket
és formákat az élmények és a hozzájuk kapcsolódó ellentétes gondolatok.

Síkok ütköznek és terekké rendeződnek, kinyílnak és bezárulnak,
felröppennek és messze szállnak, ködként bomlanak szét. Majd
ismét előtűnnek, üvegszilánkokra változva csapódnak a földbe és
fröccsennek ezer új alakba, fényben tündökölve, vizbe csobbanva,
halk hullámokba csendesedve.

Kékek tobzódnak testetlenül és anyagtalanul, de mégis nagyon élnek
és nagyon meghalnak. Fehéredik a táj, bebábozódnak a virágok és
jeges álomba merevednek a vizek.

Mindent beborító finom erezetek színfoltok mögé rejtőznek, de
néhol felszakadnak és fekete vérük kifehéredve árasztja el egymásra
rakodó szín síkokat. Aztán együtt zengnek és halkulnak le, keverednek
össze, oltják ki egymást örök nyugalmat keresve.

Hirtelen fellobbanó, majd eltűnő, de nyomokat hagyó fények,
mélységek és magasságok, messzeségek és közelségek, érintések
és tanítások ezerarcúsága szövi át egymást. A sokaság tágul és szűkül,
terebélyesedik és zsugorodik, folyton idomul. Központok felé törekszik,
majd onnan kitör, új központokat, kiindulópontokat hoz létre.
Minden állandó átalakulás, a természet, a táj, a környezet és az ember
arculata is.
Az ellentétek játéka szerint azonban a folyton izzó energia, végül
lehalkul, sorsszerű ritmusokba rendeződik, megszilárdul és feltöredezik
képpé formált egyéni alkotás lesz. Hangsúlyozottabban magányos,
személytelen és örökké való

Ez Benkő Mariann hite és igazsága, amelyet megosztani kíván velünk.

Hefter László

2005. 02. 22.