Publikációk

GALÉRIA AVATÓ ÉS KIÁLLÍTÁS MEGNYITÓ
Üvegszimfóniák
Az ólmozott üvegablak - Elhangzott az „Üveg az építészetben” című konferencián - Tölgyfa Galéria.
Vörös és kék tüzek - Benkő Mariann képeiről
Buczkó György térplasztikája a MOM-parkban
Dárday Nikolett budapesti kiállításának a megnyitójára
Erdei Sándor, Ferenczy Noémi díjas üvegművész 2005. évi budapesti kiállításának megnyitóján elhangzott beszéd
Horváth Márton Láz-Ul-Ások könyvének előszava
Jegenyés János üvegkapui, a fény diadalívei.
Köblitz Birgit és Szilcz Mariann munkáiról
Krajcsovics Éva képeiről
Mészáros Mari munkásságáról
Schrammel Imre kiállítására

Előadás 2004. december 7.-én a Magyar Liturgikus és Egyházzenei Intézetben

Tisztelt Hallgatóság
Mint a konferencia címe is jelzi egy művésznek nagyon sok
szempontot, köztük a teológia és a liturgia vonatkozásait
is figyelembe kell venni egy szakrális térbe kerülő művészeti
alkotásnál.

„A művész gúzsba kötve táncol” – az adottságok, igények,
lehetőségek, racionális halmazán keresztül kell érvényesíteni
elképzelését, tartozzon az az alkalmazott művészet, vagy a
képzőművészet tárgykörébe. Nehéz a kettő között határvonalat
húzni, de azokat a műveket nevezném alkalmazottnak, amelyek a
belső környezet alakítása, a díszítés, az atmoszférateremtés,
szorosan az építészethez kötődő aspektusait mutatják,
képzőművészetieknek pedig azokat, amelyek mindezeken túl a
színes piktúra részét is alkotják.

Tehát képek, amelyeknek van egy bizonyos függetlenségük,
amelyek ablakai tágabbra nyílnak minden dekorativtásnál és
elmélkedésnél egy művész előrelátásának eszenciái, amit
csak utolérni lehet a gondolkodásban.

Egyszer egy teológus barátom, akivel erről beszéltem ,
kijavított és az mondta „csak megközelíteni”.
Véleményem szerint üvegművészeti alkotásokban legyenek
azok régiek vagy újak, voltak, vannak és lesznek olyanok,
amelyek szemléletessé, láthatóvá teszik és tehetik,
pl. a teológia igazságait, esélyeit, bizonytalanságait,
tényleges tartalmát, és új irányok felé is nyithatnak.
Természetesen fordítva is, a teológia képes olyan vizuális
nyelvrendszerbe foglalható elveket, következtetéseket,
gondolatokat, magyarázatokat, vallásainkban is kiváltságos
helyét elfoglaló írás és nyelv segítségével közvetíteni,
amelyeket egy művész élményként, tanulságként, kiindulópontként
be tud építeni saját programjába, megtalálja annak vizuális
megjelenítésének jelét, vagy ábrázolási módját és ezzel a
„változó” művészet egy újabb arcát mutatja meg.

Az üvegművészeti szakrális munkák tervezése, készítése folyamán
az a nyilvánvaló feladat hárul ránk művészekre, hogy
esztétikailag elfogadhatóbbá tegyünk a belső teret egy
egyházközösség számára. Egyik feladatunk az, hogy a
szertartásokban résztvevők segítséget kapjanak ahhoz, hogy
eljussanak egy olyan transzcendens állapotba, amelyben a biblia nyelvén
hozzájuk szóló Isten hangját érzékelik, és dicsérettel, hálával,
panasszal és kéréssel felelnek.

Ezt a segítséget nagy részben megkapják a szertartást vezető pap
által verbális formában is, de hatásának fokozására építészek,
teológusok, művészek sokszor egyetértésben választják az
üvegművészeti alkotást. Formájuk és tartalmuk tekintetében
természetes vita van.

Az üvegművészeti alkotás az elmélyülést képes segíteni, de mivel
szakrális tereinkben nem mindig van szertartás, és azok többfunkciósak
is lehetnek, ahol más nézőpontokat is figyelembe kell venni, olyan
alkotásokra is szükség lehet, amelyek értelmezhető képi világot is
láttatnak a szemlélőnek. Nem tudom, hogy napjainkban a szakrális terek
jelentősége nő, vagy csökken. De tény az, hogy a mai világunkban
különleges körülmények szükségesek az elmélkedési folyamatok
előmozdítására. A reklámokkal teli forgalmas városainkban a színek
tömege, nap mint nap megterhelést jelent vizuális befogadó képességünk
számára és sürgős szükségét érezzük nem csak szemünk pihentetésének,
hanem olyan passzív építészeti környezetek kialakításának, amelyben
tudatunk aktív maradhat. Vannak olyan művészek, teológusok, építészek,
akik előnybe részesítik a színek és fények aszkétikus használatát, és
az üvegművészeti munkákat egyoldalúan az építészeti tér alakításának
erősítésére használják. De vajon jobban érezzük magunkat egy olyan
közegben, ahol a fehér, a fekete és a szürke logikai közömbössége,
esetlegesen csökkenti izgalmi energiáinkat?

De vannak olyanok is, akik a szertartás helyén el tudnak fogadni egy
expresszív képet, vagy felületet. Egyikhez sem tartozom, mindig
fenntartással fogadtam a színek bódító hatását felhasználó az egész
teret megszínező üvegablakokat és sosem hittem abban, hogy a semleges
üveg segítené akaraterőnket a lélek átalakulásában a liturgia
folyamán.

A tiszta érzés és a szellemi józanság közege a kettő között van.
Hajlamosak vagyunk mi művészek olyan műveket létrehozni, amely
túlzottan telítődött pátosszal, leginkább olyankor, ha elveszítjük
azt a szellemi támasztékot, amit a szakrális munkák esetében a teológia
jelent. Ugyanakkor nem szabad a racionalitás dicsőítését előtérbe
helyezni, mert könnyen válhatunk egysíkúvá és nem juthatunk messzire
önmagunk megismerésében. Amikor üvegablakot készítek, a valóság
elvesztése sosem cél. Az épület általános arányát, anyagát, a fény
és a színek erőssége nem befolyásolhatja. Az ablakoknak mindig szilárd
és sík felületeként kell állniuk. Ettől maradnak építő elemek.

A nappali természetes fény kívülről érkezve egy színes üvegfelületen
elveszti objektivitását, a belső teret átjárva, vibrálások, villanások,
ragyogások formájában jelenik meg, összhangzatot alkotva, tömörödve,
megnyúlva, tükröződve megváltoztatja a benne lévő tárgyak színét,
lényegi természetét. A tér, a felület, a test és a környezet megszíneződik.

Ha többszintű üvegképpel állunk szemben az a művészeti tartalomtól
függetlenül is megragadja a figyelmünket, de egyáltalán nem biztos,
hogy képes azt ott is tartani és a gondolatokat ébreszteni és
közvetíteni, vagy információs szinten hatást gyakorolni.

Az én munkáim olyanok, amelyeket képként kell nézni és szemben meg
kell vele állni. Az építészeti és szakrális kötöttségeken túl még
is csak egy szabad kezdeményezés, amelyben a kitalálás bátorságát,
az invenció jogát és kötelességét érvényesíteni akarom, függetlenséggel
és méltósággal bír, és nem egy alárendelt objektum.

Nem egy kaleidoszkópszerű felület, amelynek a külső és belső tér
elválasztásán túl hangulati hatása van. Ez lehet egy építészeti és
egy szemléleti igény, de a teológia és a művészet és a szemlélő számára
kevésbé tanulságos.

Egy jel, amit meglátunk közölni akar valamit, mögötte a közlés szándékának
valamilyen összegezése áll. Az ember egy olyan lény, aki képes felfogni
a jeleket és különösen a vallásukban hívők érzékenysége olyan, hogy a
valóságos dolgok valószínűtlen konfigurációit, mint Istenre utaló jelet,
hasonlatot élik meg. Sejtik, hogy nincsenek egyedül ezen a világon,
amelyben egy hatalmasabb megfoghatatlan intelligencia működik.

Minden jel erre mutat!

Aki Istenhez való hasonlóságáról van meggyőződve, mindig fog jeleket
találni, amelyek Istenre utalnak, anélkül is hogy azok közismert
ábrázolásokra utalnának. A művész feladata, hogy olyan jeleket,
jelrendszereket hozzon létre, amelyeket az ember képes megfejteni,
gondolatokat alkotni belőle, amellyel leképezi a valóságot az adott
mai valóságunkat és azonosulási pontokat talál saját lelke legjobb
tulajdonságait fedezi fel és Istenhez tartozását erősíti.

Ezekre a jelekre, jelrendszerekre szeretném felhívni a figyelmet,
amelyet megpróbáltam szimfóniákba foglalni saját munkáimban,
természetesen úgy, ahogy én érzem azokat, remélve azt, hogy
mások mást is felfedeznek saját maguk és mások örömére.

Győr, 2004. december 6.

Hefter László

2001. november 10.