Publikációk

GALÉRIA AVATÓ ÉS KIÁLLÍTÁS MEGNYITÓ
Üvegszimfóniák
Az ólmozott üvegablak - Elhangzott az „Üveg az építészetben” című konferencián - Tölgyfa Galéria.
Vörös és kék tüzek - Benkő Mariann képeiről
Buczkó György térplasztikája a MOM-parkban
Dárday Nikolett budapesti kiállításának a megnyitójára
Erdei Sándor, Ferenczy Noémi díjas üvegművész 2005. évi budapesti kiállításának megnyitóján elhangzott beszéd
Horváth Márton Láz-Ul-Ások könyvének előszava
Jegenyés János üvegkapui, a fény diadalívei.
Köblitz Birgit és Szilcz Mariann munkáiról
Krajcsovics Éva képeiről
Mészáros Mari munkásságáról
Schrammel Imre kiállítására

Két olyan Céhbeli és vérbeli művészt szeretnék bemutatni Önöknek
Köblitz Birgitet és Szilcz Mariannt, akiknek talán már a bölcsőjük
is üvegből volt. Elismert művészek (mesterek és tanítók) akik több
évtizedes munkásságukban az üveget választották alkotótársuknak.

Az üveg önmagában való látványossága csinossága megjelenésének artisztikuma
válik spirituálissá kezükben, feltöltődve a lélek melegségével,
gazdagodva a mesterség fogásaival, az alkotószellem szabadságával és
játékosságával.

Akinek birtokába kerül egy ilyen spirituális tárgy, kincshez jut,
nem csak anyagi értelemben, az érzelem, a felfedezés, a kinyilatkozás
olyan találmánya lesz az övé, amellyel személyes bensőséges párbeszédet
folytathat, sugárzó energiáit magába olvaszthatja, saját szellemi
energiáit pedig megsokszorozhatja.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ha közel vagyok Köblitz Birgit munkáihoz, jól érzem magam. Átérzem
azt az intimitást, és a kölcsönhatást, amivel ő van a szobraival.
Győzöm érdeklődéssel és értem azoknak a szellemi mozgatóerőknek
irányait, amelyek gondolkodását befolyásolják.
Az üvegművésznek, üvegszobrásznak színekkel, fényekkel és az üveg
matériájának egymásra hatásával van dolga. Kapcsolatokat alakít ki a
fénnyel, megformálja azt, minden munkájában másként és másképp.
Köblitz Birgit tud bánni a fénnyel.
Képes átültetni egy olyan dimenzióba, ahol a felfoghatatlan
fénysebesség lelassul, tömörödik, formába kényszerül, maga alakul
formává.

És ez még nem elég, mert jönnek a színek, emberi írásjelek hatását
keltve a gesztusok erőteljes lendületével átszövik, átjárják szobrait
és sugárzóvá teszik önmagukat. A fény statikus, a szín szétáradó és
beszédes, személyesen hozzánk szóló lesz.
Köblitz Birgitnél az alkotás szellemi kemény magja mindig szem előtt
lebeg, a formát belülről érzi, annak metamorfózisa átalakulása a
kemence tűzében, vagy bármely más munkafolyamatban szigorú keretek
között marad.

Mégis úgy születnek és kapnak végső formát szobrai, ahogy a
természet teremti a köveket, vizek sodrában lesimítva, tüzek poklában
nemesítve, vagy magas hegyekről lezúdulva szilánkokra törve.
Munkái találkozásokról, elvárásokról, az összeütközések
ellentmondásairól, a külsőségek falait sokszor áttörő indulatokról
szólnak. És szólnak a szeretetről, mesékről megbékélésekről,
belenyugvásokról és kiegyezésekről is.

Vannak, amelyek egy ágaskodó vertikális formába sűrűsödve, égig érő
jelként mozdulatlanul állnak előttünk, de vannak olyanok is, amelyek
átveszik a fény irányt mutató lendületét, mozgásérzeteket keltenek,
szétszóródnak a vízszintes térben, egészen a látóhatárig, a
továbblépés, horizonton túli szerteágazó lehetőségeit sejtetve.
Köblitz Birgit fáradhatatlanul úton van.

Képzelete visszatér azokra a helyekre, ahol járt, vagy ahol talán
megfordult gyerekkorában. Más kultúrák eszenciáit, örök üzeneteit, más
környezetek, tájak, magatartásformák és más művészetek varázsait hozza
haza saját mai környezetébe.
A tárgyak, az élmények emlékképeit fokozatosan megtisztítja a helyi
vonatkozásoktól, saját világot épít belőlük, olyant, amelyek az üveghez
kapcsolódva, elüvegesedve lépnek ki a lineáris időből, és kapnak új,
örök szellemi tartalmakat.

Ez a szellemi tartalom hosszú időn keresztül belül a szívben
fejlődik ki, rendeződik, formálódik és összeadódik mindennel, ami a
hétköznapok végtelenül hosszú, várakozásterhes, de mégis pillanatként
tovatűnő jelenéből ránk ragad.
Ezernyi részek rakódnak össze, hatják át egymást és alakulnak
pillanatba sűrítve, önmagát mutató saját törvényei szerint ható új
egésszé.

Köblitz Birgit munkái az emberi szellem által nemesített, színes
kézjegyeket viselő egyéniségek spirituális kristálytömbök, amelyek a
természettel való kiegyezés elkerülhetetlenségét sugározzák. Ebben
rejlik előrelátást tükröző szent tartalmuk. Szobrainak lelke van,
amelyek megtették az első lépéseket, egyenlővé váltak a természettel.
Kövessük őket.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A művészeknek van egy kötelességük, el kell menniük időnként az
emberek közé, és vallomást kell tenniük. Túl kell lépni a kitárulkozás
szorongásos, ellentmondásos állapotán. Az érdeklődő, a befogadó
ítélőszéke elé kell állnia örömeivel és bánataival, színes és
színtelen, zavaros és tragikus, bölcs és szenvedélyes, hívő és gyarló
gondolataival és megnyilvánulásaival. Mi nézők szeretjük látni a
napsugarakat, de az elementárisan szétáradó viharokat is.

Szilcz Mariannál minden együtt van. A szépség, a harmónia és a
fenség, de a kétségbeesés az aggodalom és a disszonáns ütközés is.
Ez maga az élet.

Ebből teremtődik bennünk, a befogadókban a tárgyak leendő birtokosaiban
egy olyan atmoszféra, ami talán a művész szándéka szerint
gondolkodásunkat, cselekedeteinket jobb irányba viszi.
Szilcz Mariann munkái erős lelki tettek, amelyek poétikájának
lényegét megfogalmazni nem könnyű. Egyszer olyan úton halad, és ez
nekem személyesen nagyon szimpatikus, ahol elveszi a tárgyak funkcióit,
használati értékeit, egyéniséget ad nekik, a harmónia, a szépség, a
dekorativitás kap hangsúlyt.

Lehelet halk opálos csipkézetek, visszafogott érintések, fénytitkok,
a befelé fordulás, önmaga megismerésének nagyon személyes suttogó,
messziről csak a szellőkkel közlekedő varázslatai ezek. Elmélyült a
végtelen időkben létező örömök kristályosodnak, fénylenek fel,
halkulnak és érnek partot merengő, kisimuló hullámokba csendesedve.
Egyidejűleg torlódik össze a gondolat, a kéz intelligenciája, a lélek
megtisztulásával és lesz igaz most és mindörökké.

Egyszer olyan úton halad, ami kisé megrémít és talán nevetséges is, de...és ez a lényeg, komoly dolog.
Madarak parttalan eklektikaként vannak jelen munkáiban, játékosak,
kedvesek, de végtelenül szomorúak és elesettek is. Ott vannak
felelőtlennek tűnő fantáziálásként a társművészetek specifikus
jegyeinek használatában rejlő ellentmondásokkal. Minden számomra
negatívumot, azonban átértelmez egy mélyen érzelmi, filozófiai
elemekkel átszőtt, a felelősség terheit viselő és vállaló magatartás.

Mi maradt meg a természetből?
Mi maradt meg az emberségünkből?
Mi maradt meg a felelősség vállalásainkból?

Kérdések ezek?
Szilcz Mariann nem válaszol kérdésekre, árad belőle féktelenül a kinyilatkoztatás, demonstrációs táblákat felmutatva.
'Higgyetek nekem, vagy nevessetek' erre szántam minden munkámat. Mert a fojtó hallgatásnál nincs rosszabb.
Ugyanígy áraszt el mindent az anyagok sokféleségével festészeti és
szobrászati hatásmechanizmusok tanult, ideák, rögzült szokások egymásra
hatásának fonákságaival, de közben gyűjti a fényt és árnyékos helyekre
világít. Képzelete egyszerre vonz, és kételyeket ébreszt.
Totális kitárulkozás ez. Ami azonban úgy felül van írva szeretettel,
áradó érzelemmel, játékossággal, keresetlen bájjal, a kreativitás
mindent elsöprő sodrásával, hogy nem is vitás, művészeti értékük,
egyediségük, fontosságuk és nékünk valóságok.
Azért, mert mai életünkről szólnak, tükröt tartva elénk.

Hefter László

2005. 02. 22.